Nikodémus

4Móz 21, 5-9
Jn 3, 1‒21                                                                             „Uram, szereteted az égig ér”

Meredek lépcsőkkel kapaszkodott az éjszakába a jeruzsálemi utca. A kövezetre csak az egyik ajtón kiáradó fény vetett világosságot, a többi lépcsőfok sötétben maradt. Egy cseréptál gurult ki az ajtón. Átbukfencezett a küszöbön, de nem tört el, ahogy az utca kövével koccant. Egy ideig még lehetett hallani, ahogy a pörgés egyensúlyban tartja a tálat, és gurul lefele az utcán. Azután odavágódott a falnak, és eltört. Megint csend lett. Egy gyerek rohant utána, de ahogy hirtelen kiért a sötét utcára, nem látott semmit. Megállt a küszöbön, és megdörzsölte a szemeit. A cserépdarabok mázáról csillant felé a hold fénye.
Egy alak jött felfele. Nem vette észre a szilánkokat. A saruja alatt a cserépdarabok recsegő pattogással repedtek még kisebb darabkákra.

‒ Meshulam, szedd össze a cseréptörmeléket. – megállt a fiú mellett az apja. – Miért nem mész, hogy szedd össze a tál darabjait, fiam? – meglátta az alakot aki a cserépedény romjait nézte. ‒ Rabbi Nikodémus?
‒ Én vagyok, megbotlottam a cserepekben, majdnem megbotlottam.
‒ Ne haragudj, rabbi, már megy is Meshulam, hogy összeszedje.
‒ Ugyan, minek összeszedni, hogy akarod összerakni az eltörött cserepet, ami eltört, törött marad, hiába a folt és az enyv. Mázas cserép nem áll össze többé.
‒ Épp ezért, hadd lássa a fiú, hogy nem lehet megjavítani, ami eltört. Bölcs vagy, Nikodémus mester.
Nikodémus zavartan mosolygott. Üres tekintettel bámult a földre, és el is indult felfele.
‒ Jó éjt, rabbi, áldjon meg a mindenható és mindentudó Úr!
Meg sem hallotta a köszönést. Megigézte a törött cserépdarabok sziporkázása, és nem tudott szabadulni a képtől, ahogy a repedezett zománc színeiről a szemébe csillantak a hold szürkeárnyalatai. Töredezett vonalat nem tudok megjavítani, sem a felpattogzott színeket újrafényezni. Minél apróbb a szilánk, annál jobban összetöröm, törmelékké nyomom a legjobb igyekezetemmel is, és csak szürke por marad utána. Szétfújja a szél, ha nem én töröm el, akkor is porrá lesz minden, és semmit nem javíthatok meg. Minden el fog törni, minden el is tört már, és senki sem tud összeragasztani újjá semmit. Por minden, a hold és a csillagok hideg fénye reszket rajtunk.
‒ Nikodémus!
‒ Igen, én vagyok, ki az?
‒ Majdnem nekem jöttél, Nikodémus.
‒ Ne haragudj, nagyon el voltam gondolkodva.
‒ Miért nincs nálad fáklya?
‒ Sétálni jöttem az Úr ege alá.
‒ Az a Názáreti is erre lakik.
‒ Tényleg? Nem is tudtam.
‒ A tegnap nagy népsereg kísérte haza, de azt mondják a tanács nem néz rá jó szemmel.
‒ Nagy tiszteletnek örvend az emberek között, tudjuk. Majd meglátjuk, mi lesz vele, mert elmúlik minden földi csoda, hamar.
‒ Bölcs vagy te, rabbi.
‒ Menj a Mindentudó áldásával!
‒ Jó éjt, rabbi!
Félszegen bólintott, és továbbment. Zúgott a feje a nap terhétől. A tanácsban a Názáretiről tárgyaltak. Szálltak a szitkok, és mikor megkérdezte egyikük, hogy ki látta tanítani, hárman emelték kezüket, de senki sem szólt mellette. A feleségének még nem múlt el a gyermekágyi láza, Pilátus magasabb adót akar a templomra róni. Most még ez a találkozás is. A házak sok helyen árnyékot vetettek a lépcsőfokokra, feszülten figyelt minden neszre és a lépcsők fekete foltjaira. Gondolatai tompa zúgássá olvadtak.
Nem volt biztos benne, merre van. Miután befordult egy sarkon, felnézett az égre, megállt, és mélyet sóhajtott. Kimelegedett arcát a csillagok hűtötték. Hiretelen észrevett egy mozdulatlan árnyat a szeme sarkából. Összerezzent. Egy ember volt tőle fennebb, őt nézte, ahogy egy kőfal tetején könyökölt.
‒ Rabbi ‒ suttogta ámulattal, mintha nem is ő mondaná.
‒ Gyere, Nikodémus.
Három oldalról kőfalakkal megerősített egyenes teraszt volt kialakítva a domboldalban, erre építették a házat, amiben a Názáreti lakott a tanítványaival. De nem építették be az egész területet, így a megmaradt terasz három oldalról szegélyezte a házat, derékig érő kőkerítés vette körül. Az egyik oldalsó támfal mellett haladt az utca, innen nyílt a bejárat a ház udvarára. Nikodémus befordult, de amikor előrenézett, nem látta meg a Názáretit, mert takarta a ház sarka. Idegei még feszültek voltak a lopózás figyelmétől, szíve a találkozás izgalmától vert hevesen. Lassan, körülményesen lépett, de egy száraz gally roppant meg a lába alatt, és elő kellett állnia a sarok mögül.
‒ Názáreti mester, üdvözöllek. – viszzafogott hangon ejtette a szavakat, mintha a szomszédok álmára volna tekintettel. Próbálta leplezni, leginkább maga előtt, hogy még mindig alig hisz a szemének. Názáreti rabbi – zavarában meg is hajolt kissé.
A Názáreti eddig a kőpárkányon könyökölt, és csak a második köszöntésre fordult meg. Felegyenesedett, de bal kezét a köveken tartotta. Barátságosan kémlelő szemmel nézett Nikodémusra. Ő is a kőpárkányhoz ment, bár mikor közel érezte a Názáreti testét, megtorpant, tolakodónak érezte és hirtelennek, ahogy odalépett. Erőt vett zavarán, mint már annyiszor, mikor az írást magyarázta gyerekkorától kezdve, és mikor felszólalt a tanács előtt.
‒ Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul. ‒ Itt elakadt. Ettől félt a legjobban, hogy zsidó főember létére valamikor majd magakad a beszédben, megijed, és elnémul, ő, a nép tanítója. – Te nem olyan vagy, mint a többi bolond próféta, aki csak magát dicsőíti, te Istentől jöttél, tudjuk mind, a nép hisz benned, hiszünk benned. De ki vagy te valójában, Názareti rabbi? Tudjuk, hogy Istentől jöttél. Tudjuk. Senki sem képes azokat a jeleket megtenni – vágta rá ‒ hacsak, hacsak … ‒ itt megtorpant, és a Názáreti nyugodt arcáról Jeruzsálem temploma fele fordította a tekintetét ‒ Hacsak nincs vele az Isten. ‒ Kimondta. A Názáretire nézett, hogy lássa, milyen hatással volt rá a szó, de a rabbi arca meg se rezzent.  Nikodémus megborzongott a békés tekintetettől. Soha életében nem beszélt ennyire vontatottan, viszont a lelke mélyén megnyugodott, mert már elmondta, ami nyugtalanította. – Hacsak az Isten nincs vele ‒ minden szót külön ízlelt. ‒ Mi hát az igazság?
‒ Figyelj rám, Nikodémus, ha valaki nem születik újból, és senki sem kivétel ez alól, ha valaki nem születik újból, nem megy be az Isten országába.
‒ Újból születni? Hogyan szülessek én ujjá, rabbi?
‒ Nem láthatod meg az Isten országát, ha ‒ Nikodémus félbeszakította.
‒ Visszamehetek én anyám méhébe, fehér szakállal és deres hajjal, hogy újból szülessek, ilyen öregen?
A Názáreti elfordult a hevesen magyarázó rabbitól. Elmerült Jeruszálem látványában. Nikodémus állt kérdései zavarában, és nézte, mi köthette le ennek a tanítónak a figyelmét, ami fontosabb a mennyek országánál.
Jeruzsálem felett megdermedt az éj, minden kis homokszemet a hűvös sötétség remegtetett meg. Egy fuvallatt érkezett a város felől. Meglebbentette Nikodémus ruháját.
‒ Nikodémus, honnan jött ez a szél?
‒ Dehát mester, ki látta már a szelet születni? Nem élt Salamonnál bölcsebb a földön, de ő is azt mondta, hogy a szél szabad, onnan fúj ahonnan akar, és arra fúj amerre akar. Ki tudja annak az irányát?
‒ Ilyen a Lélek is, akitől újjászületsz. Újjá nem anyád méhe szül, hanem egyedül a Lélek. És csak az mehet be a Mennyek királyságába, aki víztől és Lélektől született.
‒ Hogy születhetek én lélektől újjá?
‒ A Lélek szabad. Ott fúj, ahol akar, nem tudod irányát, csak mint a szélnek, a zúgását hallod.
A Názáreti kinyújtotta a bal karját Nikodémus fele, és mutatóujjával megérintette a vállát.
‒ Test marad, ami test volt, de lélek az, aki Lélektől született.
‒ Nem értelek, rabbi.
‒ Te nagy tanító vagy Izraelben, és nem érted, amit mondok? – Nikodémus kutató szemmel kémlelte a vígan mosolygó rabbi arcát. Már vállalta ezt az ítéletet, mikor az igazság keresésére indult el este, mikor otthon hagyta a beteg feleségét. – Erről beszéltek nektek a próféták is, ezt olvassuk a zsinagógákban, erről hallottam gyerekkorom óta.
‒ Igazad van, rabbi.
‒ A míves szavak megölik a lelket, és az igazság messze áll a rajongástól, a szellemes törvénymagyarázatok, a zarándoklatok, és a megfontolt áldozatok csak magatok tömjénezésére valók. Te a törvényt magyarázod, rabbi, és nem érted? Bölcsesség az, ami nem érti az Atya bölcsességét? Ti megvetitek az Atya bölcsességét. Fintorogtok az egyszerű ember istenimádatától, és agyafúrt magyarázatokkal megtöritek benne a lelket. Isten egyszerű szavait kifordítjátok, csűritek-csavarjátok, de nem halljátok meg benne az Atya hangját. De mit fogtok majd hinni, ha mennyei dolgokról hallotok?
‒ És merre találom Isten bölcsességét? Mester, hogy emelkedhetnék én fel Isten bölcsességéhez, hogy csak belepillanthatnék?
‒ Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből. Egyedül az Emberfia. Majd felemelik az Emberfiát, mint az ősöknek emelte föl Mózes a rézkígyót, és meggyógyultak.
‒ De csak az menekült meg, aki felnézett rá. De mire nézhetnék én fel? Tudom, hogy irgalmas az Isten, és…
‒ És szeret. Annyira szeret, Nikodémus, hogy nem sajnálta az egyedüli fiát sem, hogy aki hinni fog benne, megmeneküljön. Felemelik az Emberfiát, mint a rézkigyót a pusztában. Aki pedig rátekint, és hisz benne, örökké él. Ennyire szeret Isten, Nikodémus. Nem hagyja, hogy egy ember is elveszhessen, és ne láthassa meg a Szeretetét. Nem sajnálja a Fiát sem.
‒ Tanácsos és bíraként érkezik majd a Messiás, az igazság ül majd a zsámolyán.
‒ A Fiú üdvösséget hoz a világba, nem ítélni jön. Mindenki magát ítéli el, aki kívül marad ezen az üdvösségen. Nézz a városra. Hány gonosz embert látsz? Mindenki, aki a gonoszat teszi, a sötétben lapul, ólálkodva lopózik az árnyékban, és vigyáz, nehogy egy fénysugár is meglássa a köntöse szélét. Mennyi betörőt és rabló gonoszt látsz? Pedig sokan járnak Jeruzsálem utcáin rossz szándékkal. De nézz a templomra, az udvarában a léviták már készülnek dicséretet énekelni az Úrnak, aki az éjnek is temermtője. Előálltak a holdfényre és szent dallamaik a füstölő illatával szállnak az ég felé. Aki alázatosan keresi az Istent, és az Atya kegyelméből a jót cselekszi, csak az mer előállni a fényre, mert nincs mit takargatnia. Isten fénye a szeretete, és szeretetében az egyszülött Fia. Az egyedüli, Nikodémus. Benne emeli fel Isten az embert az örök életre.
A ház résnyire megnyitott ajtaján beszűrődő holdsugár hosszú csíkot vetett a poros földre. János, a kedvenc, ezen a résen kémlelte az éjszaka két árnyának a küzdelmét. Mozdulatlanul guggolt. A hold tovább kúszott az égen, és kezdett a szemébe világítani. Magára eszmélt révületéből, megrázkódott, elvesztette az egyensúlyát, és ahogy hátraesett, térdével bevágta az ajtót. Nikodémus összerezzent, és abban a pillanatban minden izmát megfeszítve fordult az ajtó felé. Lebbenő selyemruhája sisteregve surlódott a durva kőhöz. Értetlenül nézett a Názáretire.
‒ Megyek, Mester. – mielőtt még eltűnt volna a ház sarka mögött, mégis megállt.
‒ Mit is mondtál, Mester? Isten – bizonytalan tekintettel nézett a Názáretire ‒ Isten a szeretet. A Názáreti állt és rámosolygott. A válla fölött Nikodémus észrevette, hogy a templomnál valaki egy nagy fáklyával jár, hogy meggyújtson egy füstölőt. – Isten a szeretet, szeretet. – Megfordult, és rohant le a lépcsőkön. Még sokáig lehetett hallani Nikodémus sarujának ütemes csattogását.
A Názáreti a kőpárkányra könyökölt. A sötétség a hold cinkosaként mindent átfogott. A Kidrón-patak felől egy langyos fuvallat érkezett, keletről, a hegyek felől, Asszíria irányából, vagy még messzebbről, ahol a hajnal fénye már megremegtette a levegőt. De Jeruzsálem még aludt, halvány fény sem látszott a holdfényben szürke láthatár felett. A Názáreti nézte a várost, a templom fele, és a felette ívelő hegyeket. Ezüstborzos haját meglebbentette a keleti szél.

Michelangelo Buonarroti – Pieta, Firenze

Nikodémus Krisztus holttestével
Nikodémus arca, Krisztus testének súlya, a kezek aggódó szorítása

Jn 19, 38-42                                                        „Uram, kegyelmed betölti a földet”

Még mindig érezte a kezein a mirha és aloé illatát.
            A temetés után tíz embert vett magához, és nekivágott a sivatagi útnak éjszaka. Szombaton napkeltétől napnyugtáig pihentek. Nem ünnepelhette meg a páskát, mert tisztátalan lett a temetéskor, de nem jutott eszébe, hogy bánkódjon ezen. Miután lebukott a nap, felszálltak a szamaraikra, és elindultak. Nem engedélyezett pihenőt. Reggelig oda kell érnem – ez hajtogatta magának. Karavánok és vándorok tüzei mellett haladtak el, de ő nem engedte meg az embereinek, hogy meggyújtsák a fáklyákat. Mikor aztán éjjel jóval előrébb került tőlük, mégis meggyújtották őket. Hátra-hátra nézett, és látta, mikor kell bevárnia őket, de nem szólt hozzájuk. Reggel, amikor elkezd szürkülni, kapnak egy óra pihenőt – de addig könyörtelen iramban hajtotta a csapatot. Samária dombjai, mint alvó óriások szegélyezték az égboltot.  Végig biztos volt benne, merre megy, kiszáradt fák, kutak, falvak és a sziklák körvonalai után tájékozódott. Időnként orrához emelte a kenetillatos kezét, ilyenkor hátrafordult, és Jeruzsálem fele nézett. De a csillagokat túl közelieknek érezte, az égre nem tekintett fel.  
            Jó ideje nem pillantott már vissza, mikor meglátta, hogy az emberei megálltak. Értetlenül nézte a remegő fénypontokat. Az út folytatása egy szurdokon vezetett keresztül, keletre tőle hegyoldal tört a magasba, a gerinc felett már szürke volt az ég.
            Bogáncsok, letört és kiszáradt ágak karcolták a lábát, elszakadt a saruja. Lábai alatt újból és újból megindult a kőtörmelék, és hosszú, elnyúlt patakokban terült szét az oldalon. Sziklatornyok zárták el az útját. Visszaereszkedett, megcsúszott a görgetegen, és azt hitte, a völgy aljáig nem áll meg. Végül már négykézláb kapaszkodott, minden ruhája, még az arca is poros volt. Kapkodta a levegőt, de nem állt meg pihenni. Az oldal tetejéhez közel mégis lassított.
            A száraz virágok széltépetten reszkettek a hegygerinc tetején. Felért. A völgyből feláramló szél elemi erővel fújt, alig kapott levegőt. Alatta a Genezáreti-tó ólomtakarója nyugodott, a szemben levő hegyek felett az égen narancs és vörös felhőcsíkok várták a napkeltét. A szél lefújta a fejéről a kendőt, és csapzottan kergette szét a haját. Ruháját a széllökések meglebbentették, mintha őt akarnák magukkal ragadni. Nikodémus állt, és nézte a galileai tájat. Feljött a nap. Széttárta kezeit, és kissé előredőlt, hogy megtartsa a keleti szél.

Total Page Visits: 2027 - Today Page Visits: 1