SZEMELVÉNYEK AZ EFÉZUSI LEVÉLBŐL (Efézus 1,3)

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki áldással, a mennyekben a Krisztusban” (Ef 1,3)

Minden egyes alkalommal megérint amikor olvasom azt, hogy Isten megáldott minden lelki áldással a mennyekben. Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban, minden előny a mienk, amely Isten megismeréséből fakad. Ilyen áldások például, hogy Isten kiválasztott a megváltásra, gyermekének fogadott, lelki megértést ajándékozott, Szent Lelkét adta, erőt ad arra, hogy akaratát teljesítsük, reménységgel és örök élettel ajándékozott meg Krisztusban. A felsorolást napestig folytathatnánk. Mindezek az áldások azért lettek a mi tulajdonaink, mivel Krisztussal vagyunk közösségben.

A „mennyekben” való kifejezés rámutat arra, hogy ezek az áldások nem pillanatnyiak, hanem örökké tartók. Ezek az áldások Krisztus országából valók, és nem Artemisztől (efézusi idegen isten) erednek. Ezek az áldások megmaradnak és valódi értékek. Mit is tehet az Úr gyermeke, amikor látja Istennek ezt a kegyelmét az életében? Egyszerűen csak dicséri Istent, az Úr Jézus Krisztus mennyei Atyáját.

FORRÁSOK A PUSZTASÁGBAN – (Efézus 4,2)

„Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben” (Efézus 4,2)

Olyan felhívása ez Isten igéjének amelyben folyamatosan formálódnunk kell, amit magamra is értek. Ezekben az időkben, amikor annyi féle gondolat, vélemény és magatartás van jelen a gyülekezetekben az egyik legnagyobb kihívás, hogy szeretetben maradjunk egymás iránt. Pál apostol sem nevezi ezt mindig könnyű feladatnak, hiszen ő maga is elismeri, hogy van amikor a másikat lehet csak elszenveded, de ha választanod kellene messzire elkerülnéd. Isten igéje azonban arra int, hogy ha nehéz is, bizonyos fokon szenvedve fogadod a másikat tedd ezt Krisztus szeretetében, amihez párosuljon alázat, szelídség és hosszútűrés. Egy példázatot olvastam. Ráhagyom mindenkire ennek értelmezését. A dzsungelben találkozott az oroszlán egy tigrissel, akitől ezt kérdezte: „mondd csak tigris, ki a dzsungel királya?” A tigris így válaszolt: „oh nagy és rettenetes oroszlán, te vagy a király „. Az oroszlán elégedetten tovább ment és találkozott egy zebrával, akitől szintén megkérdezte: mondd csak zebra, ki a dzsungel királya?” A zebra így válaszolt: „oh nagy és rettenetes oroszlán, te vagy a király” . Az oroszlán ismét tovább ment büszkén, majd találkozott az elefánttal. Tőle is megkérdezte: mondd csak elefánt, ki a dzsungel királya?” Az elefánt az ormányával felkapta az oroszlánt és úgy a fához csapta, hogy az oroszlán alig tudott felkelni, majd pedig fájdalmában ezt mondta: „csak azért mert nem tudod a kérdésre a választ, nem tisztességes a gyengébet bántani „. Megalázva ment tovább az oroszlán. Adjon az Úr kegyelmet a mai napra is!

FORRÁSOK A PUSZTASÁGBAN – (Ezékiel 37,4)

„És monda nékem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét!” (Ezékiel 37,4)

Isten megbízta Ezékielt arra, hogy prófétáljon a megszáradt tetemek felől. Ezt olvasva lehet, hogy természetesnek veszük azt, amit az Úr kér Ezékieltől. Ha egy kicsit mélyebben foglalkozunk ezzel a gondolattal, akkor kitűnik az, miszerint Isten nem megy el szótlanul a népe élettelen állapota mellett. Istennek van üzenete. Előfordulhat az, hívő emberek lévén, hogy azt gondoljuk, Isten szótlanul tűri az elhajlást, a lágymeleg állapotot és a kétfelé sántikálást. Ez azonban nem így van. Isten látja és ismeri a személyes gyülekezeteink állapotát. Istennek van véleménye rólunk és szava hozzánk. Ennél a pontnál érkezünk az igevers második feléhez, amely nagyon érdekes: „mondjad nékik”. Azt megértem, hogy Ezékiel kell prófétáljon a tetemek felől, de hogyan üzenhet közvetlenül a tetemeknek? Egy lelkileg halott ember vagy nép miként értheti meg Isten üzenetét? Lázár feltámasztásának története jut eszembe. Habár több napja már, hogy a sírban feküdt, Jézus Krisztusnak elég volt szólnia és Lázár kijött a sírból. Ez azt üzeni nekem, hogy Isten szavának megújító és életed adó hatása van. Ezért olyan fontos, hogy az Ő igéjével élj folyamatosan és a mai napon is!

FORRÁSOK A PUSZTASÁGBAN – (Zsoltárok 150,1)


„Dicsérjétek az URat! Dicsérjétek Istent szentélyében, dicsérjétek a hatalmas égboltozaton!” (Zsoltárok 150,1)

Ez a zsoltárrész méltó befejezést szolgál a Zsoltárok könyve befejezésének. Többek között az egyik érdekessége ennek a zsoltárnak az, hogy mindegyik versben Isten dicséretére serkenti az olvasót. Dicsérjétek az Urat! Ezzel a felhívással és buzdítással találkozhatunk a mai napon. Miért dicsérjük az Urat? Erre a kérdésre az előző napok igei buzdításai feleltek. Az a tény, hogy Isten kegyelemmel fordult feléd, örökösévé tedd téged és minden áldással elhalmozott, mi másra kellene késztessen, mint Isten dicséretére. Isten dicsérete nem emberi erőlködésből kell fakadjon, nem valami öngerjesztő folyamatból, hanem természetességből. Isten dicsérete magáról Istenről kell szóljon, és nem az emberről, érzelmeiről, zenei stílusról. A hívő ember, aki megtapasztalta Isten jóságát annak szívéből természetesen tör elő az Úr magasztalása. Ez a magatartás ne szorítkozzon le csupán az istentiszteleti alkalmakra, hanem váljon az életünk szerves részéhez. Dicsérjétek az Urat!

FORRÁSOK A PUSZTASÁGBAN – (5Mózes 28,6)

Áldott leszesz bejöttödben, és áldott leszesz kimentedben” (5Mózes 28,6)

Isten áldása nem más, mint az Úr jósága és kegyelmesége azok felé, akik félik az Urat. Ez az áldás kihathat közösségi és egyéni életre is. „Áldott leszesz bejöttödben, és áldott leszesz kimenetedben”. Ez az ígéret áldást ígér az egyéni ember munkájára, bárhova is menjen és bárhonnan is jöjjön a feladata véget. Ezzel egy időben emlékeztet arra is, hogy teljesen Istentől függ az ember, ami a munkájában való előrehaladását illeti. Ezen időkben az ember korán felkell és későn fekszik, remélve azt, hogy ez garantálja munkájának sikerét. Azonban Isten igéje világosan mondja, hogy ha Isten nem áldja meg az ember kezeinek munkáját, hiába tesz meg bármit. Ez az igazság érvényes a gyülekezetre, mint közösségre is. Sokszor úgy gondoljuk, hogy az emberi erőfeszítések és egyéni buzgóságok elégségesek arra, hogy az Úr népe létén és misszióján áldás legyen. Ezzel egy időben azonban ki kell jelentenünk azt, hogy az emberi ötletek, a néha jól bevált gyülekezeti sémák önmagukban nem hoznak előrehaladást és eredményt. Egyedül Isten adhat áldást a te munkádra is ezt soha ne feledd el.