Egy nyúl az úszócsapatban…

Az origoni Springfield egyik helyi iskolalapját böngészve a következő cikken akadt meg a szemem. Olvasás közben, hirtelen rádöbbentem, hogy egy olyan példázat áll előttem, amely jól jellemzi a mai keresztyén otthonokban és Krisztus testében jelenlévő feszültségeket.

Egyszer volt, hol nem volt, amikor az erdei állatok összeültek azért, hogy valami jelentős megoldást találjanak ki az új világ problémáira. Ezért, feltalálták és megszervezték az iskolát.
Bevezették a futás, mászás, úszás és repülés tantárgyait a tanmenetbe. Annak érdekében, hogy könnyebben megszervezzék a tanmenetet, úgy döntöttek, hogy mindegyik erdei állat fel kell vegye az összes tantárgyat.
A kacsa kitűnő volt az úszásban; sőt, sokkal jobb volt abban, mint maga a tanár, aki tanította az úszást. A repülésben azonban, épphogy átmenő jegyet kapott, a futásban pedig nagyon gyenge volt. Ezért félre kellett tegye az úszást, és iskola után a futást kellett gyakorolja. A következménye ennek az lett, hogy a lábain levő bőr és szövet megroncsolódott és az úszásban is csak átlagossá vált. Mivel az átlagos jegyet elég jónak tartották ezért, senki sem aggódott érte – kivéve saját magát, a kacsát.
A nyuszi a futásban kimagaslott eleinte az osztálytársai közül, de idegrángás alakult ki a lábizmaiban a sok úszás miatt.      
A mókus kitűnő volt a mászásban, azonban állandóan frusztrált volt amiatt, hogy a repülés órán a tanár azt akarta, hogy a földről próbáljon felrepülni, ahelyett, hogy a fáról lefele próbálta volna a repülést. A sok próbálkozástól görcsöt kapott, ezért közepest kapott a mászásra és éppen csak elégségest a repülésre.
A sas problémás tanuló volt, akit sokszor kell fenyíteni a nonkonformista (aki nem alkalmazkodik a rendhez) viselkedése miatt. A mászás tantárgyában mindenkit megvert, hiszen egy kettőre felért a fa tetejére, csak azt kérte, hogy engedjék meg azt, hogy a saját módszere szerint tegye…
Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A végső prioritás…

Valaki lemásolta a lentebb található idézetet, amely egy 30 éve misszionáriusként szolgáló hölgy elhasznált és szinte elszenesedett pénztárcájában volt található. Annak idején a hittérítő hölgy férjével együtt éppen útban volt az új szolgálati területük felé a szudáni Kartúmba. Azt senki nem tudja, hogy kitől származik maga az idézet, de akárki legyen az, nagyon jól megértette és megfogalmazta a szeretet értelmét ebben az írásban:

Ha a beszédemben tökéletes lennék, és úgy beszélnék, mint egy tudós, de a szeretet nem érintené meg a szívem, akkor semmi lennék. Ha kitüntetésekkel, oklevelekkel bírnák és jártas lennék a legújabb módszerekben, de nem érintene meg engem a szeretet, akkor semmi lennék.

Ha képes lennék lesöpörni ellenségeimet érveléseimmel úgy, hogy nevetségessé tegyem őket, de nem lennék udvarias megjegyzéseimmel, akkor semmi lennék. Ha nagy hitem volna vagy nagy gondolataim, csodálatos terveim és fantasztikus látásaim, de nem lenne olyan szeretet bennem, ami párosulna verejtékkel, könnyel és imádsággal, akkor semmi lennék. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

Tenni vagy lenni…

“A középiskolai végzős osztályom néhány ével ezelőtt tartotta meg a harmincadik évfordulós találkozójukat. Biztos vagyok abban, hogy labda is volt a találkozón. Bár egy robbantás sokkal inkább jellemezte volna a találkozót, ismerve az ünneplő tömeget. Meg kell, értsd a Houston keleti oldalán élők 1950-es évekre jellemző gondolkozásukat, ahhoz, hogy fogalmad legyen az akkori diákok robbanékony természetéről… olyanok voltak, mint sok ezer erős és vad kutyákra jellemző nyughatatlansággal teli sokaság. A fiúk mosdójában történő késelés olyan természetes volt, mint egy nagy ünnepségen a tűzijáték, vagy faji rágalmazások az iskola termeiben és a Harley Davidson robaja a sikátorokban.

Attól kezdve, hogy tudatában voltam annak, hogy nem tudok részt venni az előbb említett találkozón, elhatároztam, hogy leporolom az évkönyvet és bele lapozva egy kicsit,a nosztalgiának adom át magam. Látva a mosolygós arcokat és az évkönyvben olvasott rövid történeteket, elérzékenyültem. Emlékszem egy feladatra, ami nekünk idősebbeknek lett adva, mielőtt az említett évkönyv 1952-ben nyomdába került volna. Arra kértek, hogy gondoljunk előre húsz évvel és válaszoljunk a következő kérdésre: „Mit akarok tenni?”. A cél az volt, hogy lejegyezzük az álmainkat és céljainkat az évkönyvbe, hogy majd minden egyes évforduló alkalmával (vagyis tízévente) kielemezzük azt. Ezen célok között van néhány, amit nem érdemes felemlíteni, de az évkönyvben lejegyzett diákok egyes céljai között található igen érdekes és leleplező célok is:

Néhányan ezt írták: „dollár milliókat szeretnék keresni” Egy kattintás ide a folytatáshoz….

A felszín alatt…

Néhány napja már, hogy egy könyv akadt a kezembe, amely a keresztyén hívő ember, valamint a gyülekezet valódi életével foglalkozik. Egyik részében az író főleg azt taglalja, hogy bár az ember sokkal többet foglalkozik  külsővel, de mégis az a legfontosabb ami a felszín alatt van. Érvelését az óceánban levő jéghegyekkel hozza párhuzamba. Különböző tudományos kutatások szerint a vízből kilátszó jéghegy mérete csupáncsak 10 százaléka a hegy teljes méretének. A többi 90 százaléka a víz alatt található. A híres Titanic hajó vesztét sem a látható jéghegy víz feletti része okozta, hanem a hegy vízalatti része. 

Különös fontosságot tulajdonítunk a külsőségnek. Igyekszünk olyan megjelenéssel előállni, hogy jó benyomást keltsünk az embereknek. Ez érvényes a vallási életünkre nézve is. Gyülekezeteink istentiszteleteit próbáljuk olyan módon megszervezni, hogy legyen külsőleg tartalmas, vonzó és rendezett. Azonban a kérdés az, hogy mi van a felszín alatt? Az ahogyan kinézünk, vagy amit produkálni tudunk külsőleg egy nagyon kicsi része annak, ami mélyen a szívünkben vagy gyülekezeteinkben van. A lényeg arra kellene vetítődjön, amit bár az emberek nem látnak, de Isten igen. Ehhez szükségünk van arra, hogy megálljunk és Isten jelenlétében magunkba nézzünk. Fájdalmas lehet az önvizsgálat, főleg ha teljes őszinteséggel tesszük, de mégis az életünk múlhat rajta. Egy kattintás ide a folytatáshoz….

VISSZAÉLT SZABADSÁG…

Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13).

Feje tetejére áll a világ ezekben az időkben. Csupáncsak egy ok kell, és máris tüntetés, lázadás, hangoskodás, engedetlenkedés és még megannyi emberi megnyilvánulás lép előtérbe. George Floyd halála is inkább ok volt arra, hogy az egész világon megmozdulások történjenek, mintsem együttérző segítőkészség. Mi alapján mondom? Az alapján ahogy az emberek viselkednek: öklüket rázzák, verekednek, törnek, zúznak, rabolnak. Hol itt az együttérző szeretet? Olyan a világ, mint egy megvadul méhkas. Szabadságot skandálnak, és ebben a szabadságban igazából világosan előjön az a gonoszság és emberi, ami ott mélyen van az Isten nélküli emberben.

Ezzel egyidőben nem ilyenformában, sokkal finomabban, szelídebben, a keresztyén világ is átmegy egyfajta lázadáson, hiszen veszélyben látja a maga szabadságát. Na nem azért, mert üldöztetések lennének. Nem is azért, mert a keresztyének nyomorognának a jelenlegi időkben. Inkább csak azért, ami emberi, ami az emberrel született: NE MONDJA MEG SENKI, HOGY MIT TEGYEK! Igaz, hogy nem megyünk ki táblákkal az utcára, vagy nem kiáltunk tiltakozó mondatokat a médiában, de mégis benne van a levegőben. Egyszerű dolgokban van jelen, ami mindent elárul. Megkérdezte valaki tőlem, hogy milyen volt az elmúlt három hónapom? Többek között a végén megemlítettem, hogy ennyi lázadó magatartást a keresztyén világban, legalábbis az országunkra összpontosítva csak, mint az elmúlt időkben nem láttam ezelőtt. Mindig is tudtam, hogy a hívő ember is csak ember, hiszen magam életében tapasztalom. De ennyi gonoszság, testiesség honnan van még bennünk? Egy kattintás ide a folytatáshoz….