„Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek, és ne rettegjetek az asszír királytól, meg a vele levő egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, mint ővele” (2Krónikák 32,7)

Ezékiás és Ézsaiás együtt néz szembe a válsággal. Egyetlen júdai király uralma idején sem volt folyamatosan béke az országban, így A krónikák második könyvének számos eseménye a harctéren játszódik. Dióhéjban összefoglalva a könyv a következő harci stratégiát javasolja: alázzátok meg magatokat, és teljes bizalmatokat Istenbe vessétek – bármekkora legyen is az ellenfél erőfölénye. Ha a magatok vagy hatalmas szomszédaitok katonai erejében bíztok, bizonyosan veszíteni fogtok.
Az ismerős minta ismétlődik: valahányszor egy erkölcstelen király romlásba viszi a népet, Isten ellenséges hadsereget küld a nyakukra. Júda királyai gyakorta figyelmen kívül hagyják a próféták intését, akik arra figyelmeztetik őket, hogy tekintsék a megszállást Isten büntetésének. Kevés király volt, aki Istenben bízott a válságos helyzetben. Még a legjobbak is a királyi kincstárhoz nyúlnak, hogy segítséget vásároljanak a szomszédos népektől. Valahányszor ez történik, Júda mindig gyengébb lesz, mint azelőtt volt.
A krónikák második könyve azokra a felemelő pillanatokra irányítja a figyelmet, amikor a király Istenhez fordul. Az ország helyreállításához újra kell tanulniuk azt az egyszerű hitet, amely a múltban annyiszor győzelemre segítette őket.
Talán Ezékiás az egyetlen olyan király, aki követi prófétája tanácsait. A 32. fejezet arról a válságos helyzetről számol be, amellyel Ezékiásnak és tanácsadójának, Ézsaiásnak kellett szembenéznie, amikor Júda puszta léte kerül veszélybe. A hódításra éhes Asszíria betört Júdába, és miután falvakat és városokat tett a földdel egyenlővé, Jeruzsálemet veszi ostrom alá.
A falakon kívülről az asszírok propaganda-hadjárattal bombázzák Jeruzsálem rémült lakosait. Gúnyolódás céltáblájává teszik a reménykedő izraelitákat, akik abban bíznak, hogy Isten majd csodát tesz. Ezékiás erkölcsi nagysága mutatkozik meg abban, hogy Ézsaiás prófétával együtt imádkozni kezd (20. vers). Válaszként Isten olyan csodát tesz, amely az asszír sereget meghátrálásra kényszeríti.
A természetfeletti szabadításnak köszönhetően Júda megmenekül, de csak egy időre. Amint ebből a fejezetből kiderül, Ezékiás király később meggondolatlanul eldicsekszik országának gazdagságával a feltörő Babilónia követei előtt. Júda lakosai is elbízzák magukat arra a hamis reményre támaszkodva, hogy Jeruzsálem elpusztíthatatlan.
(180 nap alatt a Biblián át)

„Ami nékem szenteltetett, megútáltad, s szombatimat megfertéztetted” (Ezékiel 22,8)

Ezékiel prófétán keresztül, hosszú szakaszokon át arról olvashatunk, hogy Isten kiönti haragját a népe felé. Mivel bosszantotta fel Izrael az Urat, hogy ennyire megharagudott rájuk? Többek között erről beszél a 22,8 verse. Isten mindent megtett annak érdekében, hogy a népe egy boldog és békés életet éljen az ígéret földjén. Egyetlen feltétele volt az, hogy egyedül Isten imádják és engedelmeskedjenek parancsainak. Erről szól a szombat megtartása vagy a többi törvények megtartása. Izrael azonban a szombatot, pihenőnapot nem arra használta, hogy Istent keresse, hanem azon a napok végezték kedvteléseiket. Ezért Isten megharagudott rájuk. Isten nekünk, újszövetségi népének lehetőségeket adott arra, hogy keressük és imádjuk Őt. Erre vannak azok az alkalmak is, amikor imaházba mehetünk, amikor közösséget gyakorolhatunk, amikor hallhatjuk hangját. A mai világunkban azonban nem egyszer előfordul, hogy ezeket az Úr gyermekei nem használják ki, sőt néha úgy viselkednek mintha már unnák az Úrral és egymással való közösséget. Vigyázzunk azokra a dolgokra, amelyeket azért kaptunk, hogy Istent imádjuk, nehogy megutáljuk, nehogy elhagyjuk és nehogy bemocskoljuk!

„És adám nékik parancsolatimat, és törvényeimet kijelentém nékik, melyeket az ember, ha cselekszik, él azok által” (Ezékiel 20, 11)

Az Ószövetségben Isten az Ő szeretetét Izrael felé nemcsak abban mutatta meg, hogy kihozta őket az Egyiptomi fogságból, hanem abban is, hogy a törvényeit adta számukra. Istennek ez a tette egyrészt jelentette azt a nagyságos döntését, hogy szövetséget köt velük, vagyis saját népévé fogadja őket. Másrészt áldást és életet garantált a nép számára, ha engedelmeskednek a parancsolatjainak. Általában úgy tekintünk Isten parancsolatjaira, mint tiltó táblákra és sokszor éppen azért nem engedelmeskedünk azoknak, mivel úgy gondoljuk, hogy valami jótól akarnak megfosztani. Most már újszövetségi korban élünk, és nem a törvények megtartása által nyerhet az ember kegyelmet, hanem a Jézus Krisztusba vetett őszinte hit által. Ez nem zárja ki azt, sőt, hogy Isten elvárja az engedelmességünket mindazokban a dolgokban, amelyeket kijelent a Bibliában. Ne úgy tekintsünk rájuk, mint valami akadályokra az életünkben arra, hogy kibontakozzunk, hanem olyan kerítésekre, amelyek megóvnak, hogy a vesztünkbe rohanjuk. Adjon az Úr kegyelmet és engedelmes szívet ma is, hogy akarata szerint éljünk!