Napfény csillan tükörben

„taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk”

Nem akarhatok végső igazságokat megállapítani, és nagy tételeket bizonyítani. Csupán kíváncsi voltam határaimra. Meg akartam látni, mit ragadhatunk
meg szavainkban és gondolatainkban Istenről. Meg szerettem volna tudni, milyen élettapasztalatainkból származhatnak az Örökkévalóról szóló gondolataink. Végülis arra vállalkoztam, hogy tapogatózva körüljárjam Istent, meglessem és átérezzem, mennyire elveszetten távol vagyunk tőle, és Ő mennyire közel van hozzánk. Mindannyiunk számára a legfontosabb kérdések ezek. Van biztos pont, de még sok kérdésem
maradt, és ennek örülök.
„– János evangélista igen nagy és magasztos dolgokat mondott Istenről.
– Kedves testvérem, János evangélista semmit sem mondott Istenről.
–Drága testvérem, vigyázz, mit mondasz! Hiszen ha János még magasztosabban szólt volna, senki halandó nem értette volna meg. Ne mondd hát, hogy semmit sem mond.
– Pedig újra és újra mondom, hogy János semmit sem mond Istenről.
Elkeseredtek, és anélkül, hogy épültek volna, felkerekedtek.
Néhány lépésre voltak, mikor visszahívta őket és melléjük állt. A láthatáron egy égbe törő hegyre mutatott.
– Ha lenne ekkora hegy kölesmagból, mint ez itt, és veréb laknék a tövében, és belőle lakmároznék, mennyit hordana el belőle egy nap, egy hónap, egy év, sőt ezer év alatt?
– Ezer év alatt is majdnem semmit.
– Az örök Isten is olyan mérhetetlen és olyan nagy hegy, hogy János evangélista, aki szinte csak egy veréb volt, semmit sem mond Istenről az Ő nagyságához képest.” (Hamvas Béla – Anthologia humana).

Ha egy szót túl sokszor hallunk, elveszíti az értelmét. Mondjuk el legalább tízszer egymás után fül, fül, fül… Először elképzeljük, vagy a szó felidéz bennünk egy emléket, amikor fájt a fülünk, simogatta a szél, vagy meghúzta valaki. Kimondjuk, hogy fül és beugrik a kép, amit ehhez a szóhoz társítunk. Minél többször ismételjük, annál jobban távolodik a jelentése. Sokadjára felfigyelünk a hangokra, érdekesnek, furának tűnnek, f, ü, l, jé, tényleg azt jelenti. Végül üresen csengő betűkkel maradunk; leválik a szavakról az értelmük. Próbáljuk ki, minden szóval ez fog történni. Ha így járunk azokkal a szavainkkal, amelyekkel tárgyakra utalunk, mivé lesznek a fogalmaink, amelyeket érzések megnevezésére használunk, hát azok a szavaink, amelyeket gondolatoknak, eszméknek, nem látható és nem érezhető valóságoknak feleltetünk meg. A szó elveszti értelmét, és meginoghat a belé vetett hitünk. És ez történhet évek, évtizedek alatt is. Egy szóból csak az marad meg, milyen helyzetben, körülmények között, közösségben használjuk. Szavainknak elvész az aranyfedezetük, ürességet lepleznek. Ha szavaink pontatlanok, beszédünk is tartalmatlan, és nem állhatunk egész lényünkkel amögött, amit szólunk.

Mindenható, mindentudó, örökkévaló, kegyelmes, irgalmas, jóságos, szép, végtelen.
Ilyennek mondjuk Istent. Ha valakit meg akarunk ismerni, a tulajdonságaira vagyunk kíváncsiak, vajon kedves, mogorva, alázatos; a legrejtettebb vonásai is érdekelnek, azok, melyek csak idővel körvonalazódnak: a hosszútűrés, a lelki béke, a hűség. Istent is tulajdonságain keresztül akarjuk megragadni – az elképzelhető legjobb, legnagyobb, legnemesebbel jellemezzük. De fogalmainkkal közel sem járhatunk ahhoz, hogy valamit megismerjünk valójából. Végtelennek mondjuk, de végeláthatatlanságában a világegyetemhez mérjük, ami, igaz, hatalmas, mégis mérhető. Örökkévalónak mondjuk, de az örökkévalóság alatt csak egy felfoghatatlan hosszú időt érthetünk. Istent mindenhatónak írjuk le, azaz olyannak aki mindent megtehet, tetteinek ismeri a következményeit. De mit tudhatunk mi a mindenhatóságról, akik olyan sokszor nem tehetjük azt amit szeretnénk; hát még ismerni tetteink következményeit. Istenünk fogalmainkban nagyobb az egész teremtettségnél, túlhaladja az időt, de alig tudunk valamit a másságáról, ezt fogalmazta meg Pál apostol is: „ma még csak tükörben, homályosan látunk, … most még csak töredékes a tudásom”. Természetes, hiszen létünk tapasztalati korlátain érvelő elménk nem képes túlszárnyalni. Testben élünk, mely térben mozog, és érzékeli az idő múlását, ezért képtelenek vagyunk arra, hogy valamit megsejtsünk a túlról; érzékeinkkel nem tudjuk megragadni, szellemünk képtelen befogadni a világképünkbe, mert semmihez nem hasonlitható, „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta” 1Kor 2,9.

De Isten kijelenti magát égő csipkebokorban. És ott mindenkinek meg kell oldania a saruját. Isten felhőbe rejtőzik és tűzbe. Nincs benne a szélvészben, a földrengésben, a tűzvészben. De Isten benne van az enyhe szellőben. Hangja szólhat a felhők felettről. Köztünk szenvedhet emberi testben. És Ő azt mondja magáról: Vagyok aki Vagyok.
Az ókori világ kultúrái a neveknek nagy jelentőséget tulajdonítanak. A létezőt neve az összes tulajdonságai ismereténél megragadhatóbbá teszi. A név a kimondhatatlan létet kimondhatóvá tömöríti. Mai napig Isten nevét, Jahvet, a zsidók babonásan nem ejtik ki. Beérik, hogy istenüket csak tulajdonságaival nevezzék meg. Sokat elárul a zsidók hallgatagsága. Isten neve a kimondhatatlané, akit semmi élő nem tapasztalhat meg.
Szavaink megmakacsolják magukat, elképzeléseink korlátoltak, Neve átfoghatatlan. Mivel maradunk?
Isten kimondhatatlan; a beláthatónál hatalmasabb és a parányinál apróbb. „Minden oldalról körülveszel engem, és fölöttem tartod kezedet. Oly nagy, oly csodálatos nekem ez a tudás: ésszel föl sem érhetem! Hová mehetnék lelked elől, hová bújhatnék színed elől?” Zsolt 139, 5-7. Kikutathatatlan, léte mindent átfog.
Az Isten dicsőségét kutató ember számára ismerősnek tűnhetnek az ókori görög gondolkodók felismerései. A görög bölcsek a boldogságot, a lét teljességét tekitették a legfőbb értéknek. Ugyanolyan fontosnak látták az életet, mint ahogy arra a zsidó népet a tízparancsolat és a mózesi törvények tanították. Szókratész és követői viszont kinyilatkoztatás és próféták nélkül szemlélték az emberi jellemet és a természetet. Így következtették le, hogy szükséges lennie egy Ősoknak, mely mindent létezésbe lendít. Értelmük felismerte ennek az Ősoknak alapvető tulajdonságait is. Szerintük a lét egyszerre jó, igaz és szép. Sokszor esik szó az igazról és a jóról, mint életünk fő irányelveiről, mint Isten elvárásainak összefoglalásáról, annál kevesebbszer szólunk a szépről. Pedig mennyi finom szállal szövi át életünket. De a lét az igaz, a jó és a szép együttállásából bontakozik ki. A szépség az igaz és jó nélkül csalárd, élvhajhász és kívülről mutatós „meszelt sír”, de velük együtt égre mutató útitárs. Jó és szép nélkül az igazság bántó lehet és fájhat; a jóság mindig igaz és szép is. Ezek egymást erősítik és egészítik ki. A jó és az igaz fogalmak összefoglalják, milyen a valódi szereteten alapuló Isten és ember, és ember és ember közötti kapcsolat. De mit taníthat a szépség?
Különös összefüggésre bukkantam. A szépség görög megfelelője – kalos – a hívás – kalein – szóból származik. A görögök legfőbb érzékünknek a látást tartották – theasztai – és ebből származik az egy Istent megjelölő szó, a Theosz. A látáson keresztül kapcsolatba kerülünk a széppel, mely úgy érezzük, hív, marasztal, felcsillantja a tökéletes létet, ami maga Isten, a Theosz. A négy szó egymás mellett állása elárul valamit arról, hogyan telítődnek tartalommal Istenről szóló gondolataink.
Isten a világot szépnek teremtette, „…és látta Isten, hogy ez jó”. Ez a szépség sejlik át a bűnben eltorzult teremtésen is. A szenvedő ember pislákoló szépsége a bűn porában fuldokló istenképűsége. A megtapsztalása, az igazság érvényesülésén érzett öröm és a szépben való elmerülés ugyanúgy érint meg bennünket. Ilyenkor lelkünk egy pillanatra fellélegzik. Távol áll ez a tökéletességtől, de olyan mint hideg éjszakán egy lépéssel közeledni a tábortűzhöz. Isten végtelen szeretetének ajándékait látom ezekben a pillanatokban.
A szép, a jó, az igaz megtapasztalásaiban sejthetjük meg Isten tökéletességét, létünk Krisztusban való kiteljesülését. Ilyen intenzív lét-pillanat lehet egy festmény előtt való tűnődés, sétálni egy gótikus térben, az ízlésesen megterített asztal mellett elfogyasztott finom ebéd, egy szépirodalmi mű olvasása, mikor valaki a kedvese szemébe néz; nyári hajnalok ködében szűrt napsugarak, vagy a nagybányai hegyek felett gomolygó felhők. Nekem még ilyen Mozart Requiemjét vagy Palestrina kórusműveit hallgatni.
Ezek az élmények valójában súlyt adhatnak Istenről szóló szavainknak, megsúghatják, milyen is Ő, akit „változásnak árnyéka sem érint”. Ezekből kiindulva képzeljük el Isten tulajdonságait: milyen is lehet az örökkévaló, a mindentudó, a kegyelmes, a Tökéletes; létünk határhelyzeteiben ezekből  a tapasztalatokból kiindulva képzeljük el a megmentés felszabadítását. De élményeink és a csupán tapasztalatból merítő elképzeléseink sem tudják a bűn szakadékát áthidalni, megkerülni, nem csempészhetnek Istenhez közelebb. Csak vágyakozással töltenek el, felvillantják a megoldás édes örömét, de nem belőlük fakad az örök élet vizének forrása. Felnyitják szemeinket elveszettségünkre, tartalmat kölcsönöznek istendícséretünknek, de nem mondhatnak semmit a reménytelenség legsötétebb órájában felkaroló kegyelemről. Önmagukban nem is ez a szerepük, mert töredékei és emlékei az édeni állapotnak. Halott foglalatként várják a megváltás átlényegítő irgalmát.

Ámulattal nézem az őskeresztények szimbólumait, falba karcolt formáit. Hal, kenyér, kereszt, bárány és pásztor. Őszinte hitük jelei ezek: nem segédeszközök, hanem odaszánásuk tanuságtevői. Alkotásaikban tiszta hittel emberivé szelidítik Isten báránya vakító fényének egy sugarát. Ilyenek a ravennai mozaikok is, melyek központjában Krisztus áll. Ezeket a sötét templomtereket az ötödik század mécsesei gyengén világíthattak meg. De a sziporkázó üvegdarabkák még mindig tanusítják alkotóik hitét. Mindenhonnan Jézus alakja néz le ránk, aki a világ uralkodójaként is szelíden mosolyog. Fiatal férfinak látták, és ereje teljében levő tökéletes embernek ábrázolták. Így ragadták meg a lelki szemeik előtt tündöklő jó Pásztort. Nemes emberi törekvés ez, és máig őrzi a szemmel látható töredékes Szépet; mozaikokba zárt világkép és hitvilág, mely a jó Pásztorra irányítja figyelmünket.

Az Újszövetség eredeti görög szövege különös megvilágításba helyezi a jó Pásztor alakját. Az eredeti szövegben Jézus szép Pásztornak nevezi magát, a kalos szó áll ott. Akit vagy amit görögül kalos-nak, azaz szépnek neveznek, az kitűnő, fennséges, vonásaiban tökéletes, dicséretre méltó, tisztán nemes, erkölcsösen jó, igaz; vajmi kevés köze van a látható szépséghez. Úgy érzem, gazdagabb ez a jelentés, sokkal átfogóbb. A szép Pásztor kifejezés többet tár fel Jézus személyéből, magába foglalja azt is, hogy Igaz Pásztor és Jó Pásztor. A Pásztor szépsége a szeretet, amellyel minden juháért a halálba megy. A szép Pásztor igazságával felszabadít, jóságával átölel bennünket. Karjaiban lelkünket az áhított béke tölti el, karjai majd felemelnek a valóság színről-színre látására. A minket körülvevő szépség keltette vágyunkat csak a krisztusi szépség töltheti be. Az ő szépségének ismeretében élettel telnek meg a róla szóló szavaink, a gondolataink, és a jelenvaló világ is. Így válik minden „Krisztus gyöngéd mosolyává, ahogy az átragyog a teremtésen”, mondta Simone Weil. Ez a szépség a kereszten ragyogott fel.

De hogyan ébreszti életre lelkünk halott szövetét Krisztus szépsége?
Ferenczy Károlyt különös érzés fogta el egyik virághegyi sétáján. A nyári alkony narancsra festette a Kereszthegy nyergének a gesztenyéseit, felizzította a kobaltkék eget. Nyomasztóan párás nyári alkonyatok hangulata ez. Másnap vászonnal vonult fel a hegyre és megfestette a Piétát (Levétel a keresztről).


Ferenczy a világ nagy képtárain művelt szemmel és vallásos természetrajongással választotta ezt a témát. Panteista volt, aki a természetben véli felfedezni a világistenséget, a látható és teljesen megtapasztalható természetet tartja istennek. Ezért furcsának tűnhet, hogy sok bilbliai történetet festett meg a nagybányai tájban. Mivel nem hitt keresztény Istenben, aki személy, bibliai témájú vásznait nem tekithetjük jámbor törekvéseknek, amelyeken a történetet illő háttérrel ábrázolja. Ferenczynél táj és esemény egymásra vannak utalva, egymást értelmezik. Képeinek nemcsak háttere a Klastromrét hegykoszorúja vagy a sajámos Zazar-meder. Annak a nyári délutánnak az érzését nem tudta volna egyedül a táj ábrázolásával átadni. Olyan témát választott, melynek üzenete  összhangban van a tájjal. Lelki érzékenységről tanúskodnak ezek a festmények. Jézust a festő nem ismerte, de ecsetvonásaiban látjuk, ismeri az üzenetét. A virághegyi Piétában az Istent el nem ismerő, művelt intellektus érzékenysége látható, aki az isteni kinyilatkoztatás és a valóság között kapcsolatot fedez fel. A körülöttünk levő szép, ahogy megérinti lelkünket, rokon a halott Testbe zárt remény szépségével.

Isten kimondhatatlan és megfoghatatlan. Rettenetes és szerető. Bármely nemes szó és törekvés előtt titok. Lelkünkhöz való közelségében megsejthető. Ajándékaiban igaz életre hívó. De Krisztusban fel is karol a legtökéletesebb szépséggel, Szeretetével. Így válhat Isten, a lét teljessége, színről-színre látott valósággá. Arca a hit tükrében, még homályosan, de felcsillan.

Kaszta Tamás

Total Page Visits: 1566 - Today Page Visits: 1