Melyik a helyes út …?

Az egyik napi áhítatra készülve a következő igevers jött elém: „Minden te útaidban megismerd őt; akkor ő igazgatja a te útaidat” (Péld 3,6). Megtérésem kezdetétől ez az ige ott van a szívemben és sokszor megállásra és átgondolásra sarkall. Minden helyzetben felismerni Isten akaratát – talán sokkal jelentőségteljesebb lett ezekben a napokban ez a kihívás, mint ahogy az elmúlt években volt. Lelkipásztorként nemcsak arra kell gondoljak, hogy rám bízottokat lelkileg az Úr igéjével tápláljam, hanem hogy utat mutassak, amelyen járnunk kell. De melyik a helyes út? Ez a kérdés van a szívemben és erre keresem a választ. A kialakult vírus okozta felfordulásban a bizonytalanság játszik főszerepet. Több mint két hónapja online módon tartjuk egymással a kapcsolatot, illetve sugározunk istentiszteleteket. Hálát adok Istennek ezekért a lehetőségekért. Belegondoltam abba, hogy ha ezelőtt harminc évvel történt volna ennek a vírusnak mostanihoz hasonló hatása, akkor a technikai lehetőségeink sokkal szerényebbek lettek volna. Nem jöhetett volna szóba ZOOM-os beszélgetés vagy az istentisztelet vetítése az internetes platformon. Ugyanakkor érezzük azt, hogy ezek a lehetőségek csupáncsak csillapítják a hiányunkat, de nem oldják meg.

Lehetőség van arra, hogy a szabadban tartsunk istentiszteleteket szigorú szabályok mellett: legalább másfél méteres távolságtartás, védőmaszk használata és megannyi szigor. Vasárnap belenéztem néhány közvetítésbe, ahol a szabadban (imaház udvarain) próbáltak gyülekezetek istentiszteletet tartani. Felemás érzés kavargott bennem. Végre lehet „fizikálisan” istentisztelete tartani! Amikor azonban láttam a távolságokat a testvérek között, a védőmaszkos arcokat, a közös éneklés kihívásait ott motoszkált egy másik kérdés bennem: ez az istentiszteleti forma eléri-e annak célját, amiért együttesen szoktunk az Úr jelenlétébe jönni? Tényleg közösséget tudunk gyakorolni egymással ilyen fokon? Vagy a nagy népegyházakhoz hasonlóan az istentisztelet kimerül abban, hogy meghallgatunk egy igehirdetést, néhány imádkozást és utána haza megyünk megnyugtatva lelkünket, hogy mi márpedig voltunk Istentiszteleten. Melyik a helyes út? Az online istentisztelet további megtartása, amely sok tekintetben hasznos, de mégis személytelen, vagy a szabadtéri istentisztelet, ahol jelen vannak személyek és mégis hiányérzettel megy tovább az ember onnan?

Továbbá egy másik kérdés is feltörik a szívemből, ami a gyülekezet és a szigorítással kapcsolatos törvények megtartását illeti. Tényleg be kell tartsuk azokat a „világi” törvényeket, amelyek hatással vannak az istentiszteleteink megtartására? Esetleg keresztyénekként fölötte állunk a törvényeknek? Vagy csupán értelmezés kérdése az egész? Megalkuvó az a hívő ember és gyülekezet, aki vigyáz arra, hogy a törvényeket ne hágja át és tényleg „hithű” ember az, aki a törvényekkel nem igazán foglalkozik? Vagy inkább az mutat jó példát, aki a törvényeket megtartja és az tér el Isten akaratától, aki Krisztus „nevében” engedetlenkedik a törvényeknek? Mi a helyes út? Van-e egy egységes megoldás a kialakult helyzetre? Ha Isten Lelke vezet mindenkit, akkor miért van annyi eltérő nézet és gyakorlat? Eszembe jut az, amit Pál apostol tanácsol a Korinthusi gyülekezetnek: „És ezenfelül még egy kiváltképpen való utat mutatok néktek” (1Kor 12,31). Mi ez a kiváltképpen való út? A következő részben részletesen le van írva. A szeretetről beszél itt az apostol. Hirtelen rádöbbenek arra, hogy ezekben a napokban éppen ez az, amit támad a Sátán, az egymás iránti szeretetet. Támadja az által, hogy távolságra ítél egymástól vagy pedig azzal, hogy megosztásra sarkall. Igen, van, aki támogatja az online alkalmakat mások nem. Van, aki támogatja a védőmaszkos szabadban megtartandó istentiszteleteket, mások nem. Van, aki a törvények betartására igyekszik, mások azt másként értelmezik. Melyik a helyes út ezekben a napokban, amely mindenféle szempontból helyes és Isten akaratával megegyező? Az, hogy Krisztus szeretetével szeressem a testvéremet, akivel nem biztos, hogy egy nézetünk van bizonyos dolgokról. A lényeg az, hogy tegyük félre saját ambícióinkat, önös érdekeinket, mások lemásolását és álljunk meg Isten jelenlétében. Ne engedjük, hogy e napok zűrzavaros dolgai megtörjék az egymás közötti szeretetet és egységet. Ha Krisztus „keresztje” előtt leborulunk, akkor felismerhetjük azt, hogy mindannyiunknak szüksége van Isten kegyelmére és a megtartatásra. Felismerhetjük azt, hogy Krisztusban nincsenek a szentebbek és a kevésbé szentek, a komolyak és komolytalanabbak. Mindaz, aki teljes hittel követi Krisztust az Isten gyermek és pont. Ha megértjük, hogy mennyire a Megváltóra vagyunk utalva, akkor megértjük azt is, hogy nincs mivel hősködnünk, hanem inkább hálára kell szívünket fakassza az élet, amit Krisztusban nyertünk és az, hogy vannak testvéreink.

Egyelőre ezt az utat látom magam előtt, és tudom, hogy az ezen való járás Isten áldását vonja maga után. Mi lesz a többi kérdéssel? Az Úr azt is megmutatja az ő gyermekeinek és népének, de csak akkor ha a „legfőbb úton megtanultunk járni”!

Total Page Visits: 176 - Today Page Visits: 2