FORRÁSOK A PUSZTASÁGBAN – (1János 1,1)

„Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Ígéjéről” (1János 1,1)

Kik az igazi bizonyságtevői Krisztusnak? János apostol olyan igazságokról készül írni, amely mögött fedezett van. Arról ír, amit láttak, amiről hallottak, amelyet vizsgáltak, amelyet illettek. Összefoglalva talán úgy fejezhetnénk ki, hogy a Krisztusról való bizonyságtevésének alapja a személyes találkozás és ismeret. Ezeket látva feltevődik a kérdés bennem is: Milyen bizonyságtevői vagyunk mi ezekben a napokban Krisztusnak? Milyen a mi bizonyságtevésünk? Elfogadható, lehet rá építeni, megbízható, szavahihető? Sokan képesek Jézusról beszélni, Róla nagy dolgokat mondani. Sokan képesek Istenről énekelni, és dicsekedni abban, hogy ők ragaszkodnak a keresztyénséghez minden körülmény között. A Krisztusról szóló bizonyságtevésünk a valódi alapja azonban a vele való személyes kapcsolatunk. Ha vele élem a mindennapjaimat, akkor egyre inkább megismerem Őt. Minél jobban megismerem Őt, annál inkább megnyílik a szívem és a szám arra, hogy róla szóljak és neki éljek. A róla szóló bizonyságtevésem pedig nem üres szavak lesznek, hanem olyan üzenet, amely által az emberek találkozhatnak az élő Igével, vagyis Krisztussal. Adjon az Úr kegyelmet élő hitű bizonyságtevőinek lenni ma is!

A JELEN HELYZET – Támadás vagy Fenyítés?

Ezekben az időkben sok kérdés fogalmazódott meg bennem a kialakult helyzetekkel, valamint azokkal kapcsolatban, ahogyan mi keresztyének gondolkodunk. Személy szerint úgy tartom és abban is kívánom magam gyakorolni, hogy minden helyzetben Isten akarata szerint viselkedjek. Nagy a kísértés sokszor, hogy ne másokat utánozzunk, vagy hogy ne mások befolyására tegyünk dolgokat. A dilemma jelen pillanatban az, hogy miként tekintsünk a járvány okozta következményekre keresztyén szemszögből? A legtöbb vélemény, amelyet hallok az, hogy az országos szigorítások mivel behatárolják a gyülekezeti alkalmaink nyílt istentiszteleteinek megtartását, egyrészt a keresztyén hit támadását jelentik. Ha ez így van, mondják legtöbben, akkor mutassuk meg, mint Krisztus katonái azt, hogy mi nem félünk senkitől és semmitől: „Mi márpedig megtartjuk istentiszteleteinket, ha esik, ha fúj, félig meddig alkalmazva a törvényeket, egészen addig, amíg úgy gondoljuk, hogy azok nem bántják túlságosan az önérzetünket”.

Gyülekezetünk vezetőségével is beszélgettünk ezekről a dolgokról. Tanácskoztunk, hogy mi lenne a jobb. Tartsunk szabadtéri istentiszteletet a törvényeket betartva, de akkor hol lesz a közösség lényege? Tartsunk szabadtéri alkalmat, és úgy ahogy tudjuk próbáljuk betartani az előírásokat, de mi lesz, ha mindenki nem fogja megtenni? Milyen példát mutatunk így azoknak, akiket „evangelizálni” szeretnénk? Gondolkozok tehát imádságos szívvel, hogy mi Isten akarata. Ma délután egyszer csak eszembe jutott egy élethelyzet, amin Izrael népe, vagyis Júda ment keresztül. Elővettem a Bibliát és Jeremiás könyvéhez lapoztam. Elkezdtem a részeket olvasgatni. Érdemes elolvasni a 27-29 részeket. Én ezt tettem. Jeremiás próféta Jojákim király uralkodása kezdetén az Úrtól üzenetet kapott. Jármot kellett készítsen és kötelekkel azokat a nyakához kellett erősítse. Ennek a jelképes tettnek üzenetét Isten akarata szerint elküldte Edom, Moáb, Ammon, Tírus és Sídon királyaihoz. Természetesen a Júda királyának is szól az üzenet. Mi volt a lényeg? Az, hogy Isten Nabukodonozor király által kívánta a környező népeket, Júdát is beleértve, megleckéztetni. Arra is figyelmeztetett a próféta, hogy ne hallgassanak azon prófétákra, akik csak azt mondogatják, hogy ne hajtsák meg fejüket Babilon királya előtt. Miért prófétálták azt, amit? Nem azért, mert Isten mondta. Talán azért, mert racionálisan az volt a helyes. Vagy talán azért, mert úgy gondolták, hogy a választott néphez tartozván az a normális, ha a zsidó nép nem adja meg magát senkinek. Akármilyen indítékból fakadt a prófétálásuk, nem Isten akaratából beszéltek. Egy kattintás ide a folytatáshoz….