„Nem lát minket az Úr” (Ezékiel 8,12).

Ezékiel próféciáin keresztül Isten felsorolja népének bűneit, amelyek a bálványimádás köré épültek. Többek között említi azokat, akik úgy nyugtatják magukat és bálvány imádót tettüket, hogy „nem lát minket az Úr”. Az ember hajlamos arra, hogy ne vegyen tudomást Isten jelenlétéről. Megtörténhet, hogy az ember elfelejti azt a tényt, miszerint Isten mindenhol jelen van és mindent lát. Mások pedig habár tudják Isten mindent látásának hatalmát mégis úgy viselkednek és gondolkodnak, mint aki nem foglalkoznak Istennel és akaratával. Az ember hajlamos azzal nyugtatni bűnterhes szívét, hogy úgy sem foglalkozik azzal Isten. Mintha el lehetne valamit is rejteni Előle. Hajlamos az ember azt gondolni, hogy amit tesz titokban, azt Isten nem hozza napvilágra. Milyen balgaság ez az ember részéről! Isten jól látta a népének bűneit, azt is amelyet a sötétségben, ki ki az ő házában tett. Ez figyelmeztethet minket arra, hogy jól fontoljuk meg a mindennapi tetteink minden részét. Éljünk úgy, mint akik tudatában vannak Isten jelenlétében, és ez legyen egyszerre olyan vissza tartó erő, amely megőriz a bűntől!

„Útjok szerint cselekszem velök, ítéletök szerint ítélem meg őket, hadd tudják meg, hogy én vagyok az Úr” (Ezékiel 7, 27).

Ezékiel próféciájában Isten nagyon komolyan szólítja meg a népét. Ebben a megszólításban irgalmatlan ítélet található. Azt adja az Úr a népnek, amit a nép megérdemel. Több közmondás is eszembe jut ezzel a gondolattal kapcsolatban. „Ki mint vet úgy arat” vagy „amit vetett az ember az aratándja is le”. Az ószövetségi idő és törvény sokszor „halálosan” egyszerű volt. Ahogyan viselkedett az ember a törvénnyel szemben, aszerint kapott áldást vagy átkot. Az újszövetségi evangélium azonban az Isteni kegyelemről szól, valamint arról, hogy Isten nem azt adja amit megérdemlünk. Belegondoltál már abba, hogy mi lenne veled, ha Isten aszerint viselkedne veled, ahogy azt megérdemelnéd? Jézus Krisztusban a mennyei Atyánk bocsánatot, szabadságot, új életet, reménységet és örök életet adott. Sőt! Minden nap az Ő kegyelmével ajándékoz meg, hiszen neked adatott az a kiváltság, hogy jöhess jelenlétébe.
Igen, előfordul az, hogy az Úr népe eltávolodik Istenétől. Sajnos, napjainkban is látunk ilyet. Isten megpróbálja a népét önmagához visszatéríteni. Figyelmezteti, hívogatja, helyre igazítja. Mi történik akkor, ha az ember makacs és arrogáns marad Isten intő szavával szembe? Olyankor, Isten megengedi, hogy az ember learassa azt, amit oly buzgón aratott. Istennek ez a megengedése szolgáltatja a fenyítést, amelyet éppenséggel azért tesz, mert az által kívánja a népét helyre állítani. Olvasva Isten igéjét vigyázzunk, hogy bármelyikünknek ne legyen gonosz és hitetlen szíve, hogy ne kelljen Istennek minket megleckéztetni!

„Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-é el?” (Jób 2,10).

Ha feltehetnél Istennek egy kérdést, amelyre azonnal választ adna, akkor milyen kérdéssel jönnél Hozzá? Amikor George Barna vélemény kutató ezt a kérdést tette fel Amerikában egy országos felmérés során a legtöbb válaszadók a következő kérdést határozták meg: miért van fájdalom és szenvedés a világban? Úgy gondolom, hogy a legtöbb embert ez a kérdés foglalkoztatja, hiszen szinte mindennapos a fájdalom és szenvedés jelenléte szűkebb vagy tágabb ismeretségi köreinkben. Jóbra gondolva mindig szégyenkezve állok meg Isten előtt, hiszen olyan hamar elkezdek zúgolódni azon nehézségek miatt, amelyek érnek. Látva viselkedését a nehézségekben két igazságra hívnám fel a figyelmet. Először is arra, hogy nem engedett az emberi tanácsok letaglózó hatásának. Elég ha csak a felesége tanácsára gondolok: „átkozd meg az Istent és halj meg”. Második követendő példa az a Jób viselkedésében, hogy nem vétkezett nyelvével. Olyan könnyen elhagyja az ajkunkat zúgolódó, reménytelen, hitetlen, másokat hibáztató beszéd ilyenkor. Ragaszkodjunk Istenhez és kérjünk kegyelmet arra, hogy mindent ami történik velünk Isten „szemüvegén” keresztül lássuk!

„Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (János 17, 4).

Egy felmérés alapján azok közül, akik beállnak az Úrnak való szolgálatba, több mint a fele az első tíz évben félbe hagyja a szolgálatát a lelki szolgálatokkal járó „stressz” és „elkedvtelenedés” miatt. Igen, az Istennek való szolgálat, bármilyen szolgálatról beszélünk, nem játék. Mit tehet az ember annak érdekében, hogy ne adja fel a szolgálatát? Követnie kell Krisztus példáját! Mi volt Krisztus példája? Ő maga így fogalmazta meg: „Bizony, bizony mondom néktek: a Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amiket ő maga cselekszik..,Én semmit sem cselekedhetem magamtól; amint hallok, úgy ítélek, és az én ítéletem igazságos; mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem, az Atyáét” (Jn 5,19-20, 30). Lehet, hogy olyan „jó” terveid vannak, amelyekkel úgy gondolod, hogy szolgálhatsz az Úrnak. Vigyázz! Nehogy, azok csak a saját terveid legyenek. Jézus Krisztus azt mondta, hogy Ő befejezte azt a szolgálatot, munkát, amit az Atya adott neki. Azt végezd mindig, amit az Úr feladatként ad neked! Azt eltudod végezni, be tudod fejezni. Nem a te erőddel, hanem az Úr erejével. Csak azt tedd, amit Isten kíván tőled!

„És mikor a te barmaid és juhaid megsokasodnak, és ezüstöd és aranyad is megsokasodik, és minden jószágod megszaporodik: Fel ne fuvalkodjék akkor a te szíved, és el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről, aki kihozott téged Égyiptom földéből, a szolgaságnak házából” (5Mózes 8,13-14)

Amikor megkapjuk, amit akarunk. „Amikor rosszul állnak a dolgok, nem szégyelljük Istenünket. Olyankor szoktuk szégyellni őt, amikor jól mennek a dolgaink.” Alexander Szolzsenyicin írta ezeket a szavakat, hogy megindokolja, miért éppen egy szibériai koncentrációs táborban tanult meg imádkozni. Akkor fordult az imádság felé, amikor más reménye már nem maradt. Letartóztatása előtt, amíg jól ment a sora, ritkán jutott eszébe Isten. Ugyanerről beszél Mózes is búcsúbeszédében. Az izraeliták megtanultak Istenre hagyatkozni a Sínai-pusztában, ahol minden egyes nap Isten gondoskodására voltak utalva, hogy élelemhez és vízhez jussanak. Most azonban, amikor a Jordán folyó partján állnak, nehezebb hitpróba elé néznek. Mózes jobban fél az eljövendő jóléttől, mint a sivatag kietlenségétől. Az ígéret földjén, ezen a patakokban, gyümölcsfákban és más értékes kincsekben gazdag földön Izrael fiai könnyen megfeledkezhetnek Istenről, és maguknak tulajdoníthatják sikereiket. Miért fél Mózes a bőségtől? Ezért buzdítja Mózes a népet újra és újra: „Emlékezzetek!” Emlékezzetek az egyiptomi rabszolgaság napjaira, és arra, ahogyan Isten megszabadított benneteket. Emlékezzetek különleges elhívásotokra, amely arra figyelmeztet, hogy milyen nagy becsben tart Isten titeket. Ha majd jólétben éltek, akkor se felejtsétek el, amit menekültekként a Sínai-pusztában tanultatok. Mózesnek alapos oka volt az aggodalomra. Isten világosan elmondta neki, mi történik majd a jövőben: „Mert beviszem őt arra a tejjel és mézzel folyó földre, amelyet esküvel ígértem meg atyáinak. Eszik, jóllakik, meghízik, és mégis más istenekhez fordul: azoknak szolgálnak, engem pedig megvetnek, és megszegik szövetségemet.” (5Mózes 31,20) A Biblia következő könyveiből kiderül, hogy mindaz, amit Isten előre megmondott, és amitől Mózes óva intette az izraelitákat, valóra válik. Az ígéret földjére való bevonulás után a nép hűtlenné válik Istenhez, és jóvátehetetlenül megszegi a szövetséget. Végül jólét és boldogság helyett szolgaság és szenvedés vár rájuk. Való igaz, hogy ha az ember sikeres, kevésbé érez késztetést arra, hogy Istenre hagyatkozzon, mint amikor sürgető szükség veszi körül. Súlyos veszélynek vagyunk kitéve, amikor elérjük, amit akarunk.
(180 Nap alatt a Bibliában – Philip Yance).