„És adám nékik parancsolatimat, és törvényeimet kijelentém nékik, melyeket az ember, ha cselekszik, él azok által” (Ezékiel 20, 11)

Az Ószövetségben Isten az Ő szeretetét Izrael felé nemcsak abban mutatta meg, hogy kihozta őket az Egyiptomi fogságból, hanem abban is, hogy a törvényeit adta számukra. Istennek ez a tette egyrészt jelentette azt a nagyságos döntését, hogy szövetséget köt velük, vagyis saját népévé fogadja őket. Másrészt áldást és életet garantált a nép számára, ha engedelmeskednek a parancsolatjainak. Általában úgy tekintünk Isten parancsolatjaira, mint tiltó táblákra és sokszor éppen azért nem engedelmeskedünk azoknak, mivel úgy gondoljuk, hogy valami jótól akarnak megfosztani. Most már újszövetségi korban élünk, és nem a törvények megtartása által nyerhet az ember kegyelmet, hanem a Jézus Krisztusba vetett őszinte hit által. Ez nem zárja ki azt, sőt, hogy Isten elvárja az engedelmességünket mindazokban a dolgokban, amelyeket kijelent a Bibliában. Ne úgy tekintsünk rájuk, mint valami akadályokra az életünkben arra, hogy kibontakozzunk, hanem olyan kerítésekre, amelyek megóvnak, hogy a vesztünkbe rohanjuk. Adjon az Úr kegyelmet és engedelmes szívet ma is, hogy akarata szerint éljünk!

„Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? ezt mondja az Úr Isten! nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” (Ezékiel, 18,23)

Istenre gondolva sok embernek az a téveszméje, az, hogy olyan Úr Ő, aki nem törődik az emberrel, hanem csak az igazsággal és ítélettel. Isten igazából nem törődik a megbocsátással, nem érti meg az embert, könnyen leírja az embert. Ezékiel prófétán keresztül az Úr arról tesz biztosítja a népét, hogy Ő nem gyönyörködik abban, ha a bűnös embert el kell ítélje. Ezzel szembe Isten vágya az, hogy a gonosz megtérjen az útjáról és éljen. Isten a Fiát adta a halálba azért, hogy az elkóborolt ember visszatérhessen Istenhez és kegyelmet nyerjen. Ez beszél arról a lehetőségről, amelyet minden ember kap Krisztus áldozata által. Nem Istenen múlik a bűnös ember ítélete, hanem az egyénen. A lehetőség adott Istentől, de ez a lehetőség egyben feltétel is arra, hogy az ember, életet és ne halált nyerjen. Az Isteni feltétel a megtérés, amely által az Úr könyörül az emberen. Istennek célja az, hogy a teremtés koronáját, ne kelljen halálra ítélje, hiszen a pokol nem az embereknek készült, hanem az ördögnek és az angyalainak. Sajnos azonban az, hogy ha valaki meg nem tér, akkor az is arra a helyre kerül, amely a saját bűneinek és megtéretlen állapotának következménye. Lásd meg Isten szeretetét és ha van valami, amelyből meg kell térned Hozzá, ne késlekedj, hanem élj a lehetőséggel és tedd le Krisztus keresztje alá.

„És megismeri a mező minden fája, hogy én, az Úr tettem a magas fát alacsonnyá, az alacsony fát magassá; megszáraztottam a zöldelő fát, és zölddé tettem az asszú fát. Én, az Úr szólottam és megcselekedtem” (Ezékiel 17,24)

Isten a végtelen kegyelme során úgy döntött, hogy a sok nemzet közül kiválasztja magának a zsidó nemzetet. Az előző részben elmondja a prófétán keresztül azt, hogy képletesen miként is történt a zsidó nép megmentése és kiemelése a többi nép közül. Nem mondható el az, hogy a zsidók erős és hadakozó nép lett volna. Nem hatalmas népről beszélünk, hanem egy kis nemzetről. Isten azonban éppen abban gyönyörködik, hogy az elesettet, szegényt és nyomorultat felemelje. A zsidó népből Izrael lett, de ami még fontosabb Isten népe. Az Úr emelte fel őket, az Úr hadakozott értük, és Ő gondoskodott róluk. Az idők elteltével azonban, a nép sok esetben hűtlenné váltak az Úrral szemben. A sok figyelmeztetés ellenére sem tértek meg, ezért jött az Isteni ítélet. Megalázta a népét, más népekkel, akik nem voltak Isten népe. Világos az üzenet: Isten az, aki fel tud magasztalni, de meg is tud alázni. Isten a végtelen szeretetéből könyörült rajtad. Gyermekévé fogadott és mennyei polgárságot adott már itt a földön. A teremtő Istent Atyádnak nevezheted és bátran jöhetsz Hozzá bármilyen problémáddal. Isten felmagasztalt téged. Azonban ahogy Isten felmagasztal, úgy meg is aláz, ha netalán úgy gondolod magadban, hogy a saját utadat járod. Élj úgy, hogy az Úr felmagasztalhasson és áldásaival halmozhasson el naponként!

„Fiacskáim, oltalmazzátok meg magatokat a bálványoktól. Ámen!” (1János 5,21)

János apostol utolsó mondata nem valami szépen megfogalmazott jókívánság, hanem egy egyenes buzdítás arra, hogy mitől óvják magukat az Úr gyermekei. A felhívás szerint őrizkedniük kellett a bálványimádástól. Ha az Ószövetséget tanulmányozzuk, akkor feltűnően sokszor került Izrael népe abba a helyzetbe, hogy eltávolodott a szívük Istentől, azért, mert mást istent vagy isteneket kezdtek el imádni. Nincs ez máskép ezekben a napokban sem, mert minket Krisztus gyermekeit is állandóan kísért az ördög azzal, hogy mást imádjunk Istenen kívül. Lehet, hogy nem borulsz le egy kép vagy szobor előtt. Lehet, hogy nem imádsz valami idegen, hamis istent, amely előtt különböző imaformulákat ismételgetsz. Azonban minden, ami Krisztus helyét elfoglalja az életedben egy azon időben bálvánnyá lesz. Lehet bálványod a kocsid, családod, házad, munkád vagy egyszerűen önmagad. János apostol arra buzdít, hogy nagyon vigyázzunk magunkra, és ne engedjük azt, hogy valaki vagy valami elvegye Jézus Krisztus helyét az életünkben. Az Úr adjon kegyelmet mindannyiunknak arra, hogy megváljunk mindentől, ami Krisztus helyét talán elfoglalta, és engedjük, hogy Ő legyen egyedül az Úr bennünk!